Az évszázad árvize Csallóközben

Avagy a katasztrófa, amely nem csak az embereket hozta össze, hanem a rókát és a nyulat is.

Az 1965 június 17-én – pontosan 60 éve – A mai Szlovákia területén, Győrtől alig 20 kilométerre, Kulcsod község határában bekövetkezett gátszakadás Csehszlovákia történelmének legnagyobb természeti katasztrófáját okozta. A lakosság és az állatállomány evakuálása kész logisztikai bravúr volt, az újjáépítés pedig az emberi méltóság és összefogás egy nem mindennapi példája, az pedig szinte csoda, hogy az árvíz nem követelt egyetlen emberáldozatot sem. Túlélőkkel készített interjúk alapján próbáljuk tolmácsolni, milyen lehetett átélni mindezt. Az 1965-ös év minden szempontból vízválasztónak számít Csallóköz történelmében. A víz nem csak elvett, de egy sor társadalmi változást is hozott magával vagy felgyorsította azokat. Az ott élők emlékezetében a mai napig referencia és korszakhatár ez a dátum: a dolgok a víz előtt történtek vagy utána.

“Tany után furcsa szagot érzek. A Dunának van egy jellegzetes illata, de ezt érezni Füssnél vagy Tanynál?  És akkor egyszer csak megláttam a vizet. A faluba már nem tudtam bemenni. A Keszi kanálison levő hidat a víz rögtön elmosta.” - Így emlékszik vissza a csicsói Kiss Nándor arra, hogyan szembesült a katasztrófával.

Éppen motorkerékpárjával tért volna haza, miután biztonságba helyezte várandós feleségét Nagyölveden. A Duna sajátos illata még egy jó darabig meghatározta további 50 ezer csallóközi mindennapjait.

A Duna ad és elvesz

Az áradás korábban nem volt idegen jelenség a régió lakosainak, hiszen évszázadok óta kénytelenek voltak igazodni a Duna szeszélyeihez. Ahogy a folyó a Dévényi-kapun keresztül kilép a Kisalföldre, elveszti alpesi jellegét és a síkságon lerakott hordalékából alakította ki a Szigetközt és a Csallóközt. A XIX. század nagy folyamszabályozási munkálatai előtt tulajdonképpen nem beszélhetünk egy teljesen egységes földrajzi területről, hanem inkább egy dinamikusan változó szigetrendszerről. Feljegyzésekből tudjuk, hogy a Duna partján lévő települések lakóinak élete folyamatos küzdelem volt a vízzel, ugyanakkor hasznosítani is tudták azt.¹ A vízjárta területeken az ártéri gazdálkodás volt jellemző. A gátakon úgynevezett fokokat nyitottak, amelyeken keresztül az évente kétszer, háromszor bekövetkező áradáskor a betörő víz elárasztotta a kaszálókat és a gyümölcsösöket, a hordalékkal tápanyagot juttatva a talajba, illetve ívóhelyet biztosítva a halaknak. A lakosság fő megélhetési forrásai jobbára az állattenyésztés, gyümölcstermesztés és a halászat voltak.²

A XVIII. században kezdődtek meg az első mederrendezések, kanyarulatátvágások, melyek elsősorban a hajózást szolgálták. Mivel a folyó mentén hajóvontató utakat kellett létesíteni, a kivezető fokokat betemették. “A XIX. században kezdenek el komolyabb mederrendezéseket végezni és a Duna a mai főágában, – ami ugye a Trianoni békeszerződés értelmében a két ország közötti államhatár lett, – az 1880-90-es években, kb. 2 millió köbméter kővel kikövezték a partokat, ezzel elzárva a rengeteg mellékágat. Így alakították ki ezt a fő hajózási útvonalat. Mivel a folyót magát gátak közé szorították, összeszorult az ártér is. Ennek az lett a következménye, hogy megemelkedett az árvízszint. Mivel ezek elég kezdetleges gátak voltak, ha átszakadtak, elöntött olyan területeket is a víz, amiket előtte nem.” - Tudtuk meg Angyal Béla néprajzkutatótól, történésztől, aki igaz, hogy gyerekként, de maga is átélte az 1965-ös katasztrófát.

“A vízzel való együttélés abból is látszik, hogy sövényfalú házakat építettek, ami azt jelentette, hogy ha a víz el is öntötte őket, kimosta a sarat a falak alján a sövény közül, azt betapasztották és újra lakhatóvá vált. A tégla, illetve a vályog építésű házak csak a XIX. század végén, XX. század elején terjedtek el. A falvak magjai a környéken általában magasabban fekvő területek. Sík vidéknek látszik, de vannak szintkülönbségek, például Felső- és Alsó-Csallóköz között 30-35 méter, de a környéken is 2-3 méteres differenciák vannak. Elsősorban a folyók közvetlen közelében levő területek ezek, mivel ha áradt a folyó, ott rakta le a nehezebb hordalékát... Azon kívül, ha építkeztek, a lakóház alatti részt mindig felmagasították 2-3 méterrel, így együtt tudtak élni a vízzel.” - Magyarázza Angyal Béla a régi csallóközi ember viszonyát a vízzel.

Hasonlóan mesélt nekünk erről az együttélésről a 90 éves Kiss Nándor is, aki Kolozsnémán született, molnár és hajós családba.

“Főleg az öregek számára nem volt ez olyan óriási Istencsapása. A régi időkben a Duna meggondolta magát és kiöntött. Anyám mesélte, hogy a csónak állandóan ott volt az udvarban. Sose tudták, mikor jön az árvíz. Az állat magasabbra volt téve, az megmaradt. Akkor ugyanis nem voltak ilyen nagy árvizek, mert nem volt ilyen magas a töltés.”

A százéves árvíz

Régebbi korokban főleg a téli jeges árvizek jelentettek problémát, ezek okozták a legnagyobb pusztítást, a XX. század első felében azonban nem voltak nagyobb árvizek a Duna ezen szakaszán. A második világháború után felszámolták a két, addig szövetkezeti alapon működő szerveződést, név szerint a Felső-Csallóközi Ármentesítő Társulatot és az Alsó-Csallóközi és Csilizközi Egyesült Ármentesítő Társulatot, és járási szinten hoztak létre vízgazdálkodási szervezeteket, ezzel feldarabolva területet, holott a folyó több járás területén haladt át. Angyal Béla Décsi László vízügyi mérnökkel készített interjúja alapján ezen szervezetek között a kommunikáció nem volt elégséges.

További problémát jelentett, hogy ebben az időben a Duna medre jelentősen feltöltődött. A háború alatt és után a roncsok kiemelésén túl nem sok idő és erőforrás jutott karbantartásra vagy kotrási munkálatokra. 1954-ben villámárvíz szakított gátat Kisbodaknál, Dunakilitinél és Ásványrárónál. Mintegy 550 millió köbméter víz ömlött a szigetközi településekre és 30 ezer embernek kellett hátrahagynia otthonát.³

Egy bő évtizeddel később más volt a helyzet. A villámárvizet, ahogy a neve is mutatja, szinte lehetetlen megjósolni, 1965 tavasza azonban szokatlanul csapadékos volt. Márciustól több, egymást követő árhullám vonult végig a Dunán. A hirtelen bekövetkezett hőmérséklet emelkedés következtében az amúgy szokatlanul nagy alpesi hótömeg is olvadásnak indult, tovább tetézve a bajt. Ezzel egy időben a Duna mellékfolyóin bekövetkező árhullámokat már nem tudta befogadni a folyó, visszaduzzasztotta a Vágot és Morva folyót is. A Komárom és Aszód felé vezető főcsatornán építkezés folyt, csatornameder elzárások is akadályozták a lefolyást. A Kerületi Árvízvédelmi Bizottság egy nem nyilvános tanácskozáson úgy döntött, hogy Komárom városát mindenáron meg kell védeni, ezért, ha a Duna szintje eléri a 840 centimétert, Zsitvatőnél mesterségesen megnyitják a gátat. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor június 15-én reggel érkezett a hír, hogy nagyjából a tervezett helyen, Pat és Zsitvatő között a Duna magától is átszakította azt. Ezt a gáton keletkezett rést meg sem próbálták elzárni, mivel egyrészt a lakosságot itt nem fenyegette az árvíz, másrészt a terület amúgy is a Duna medre felé lejt, tehát az árhullám levonulta után a gravitáció gondoskodik a víz levezetéséről is. A valódi katasztrófa csak két nappal később következett be.

“A hangulat akkor sajátos volt, mert az 1965-ös év első fele nagyon feszült volt a magas Duna miatt. Ez volt tulajdonképpen a beszédtéma az emberek között. Esténként jártak ki a töltésre nézni, hogy milyen óriási víztömeget ölelnek a gátak. Nagy volt az aggodalom. Az utolsó napokban rendszeresen jártak ki a faluban szervezett munkacsoportok az ún. buzgárokat eltömíteni a gátak mellet.” – Meséli nekünk Gaál Sándor,  aki a katasztrófa bekövetkeztekor  a kulcsodi mezőgazdasági szövetkezet alkalmazottja volt.

A szakirodalom az árvizek idején a gát szárazföldi oldalán feltörő szivárgásokat nevezi buzgárnak. Már május második felében észleltek ezeket a mentett oldalon, amelyek idővel egyre szaporodtak. A 144 km hosszú töltészakaszon szám szerint 2312-at jegyeztek fel és némelyiket a töltéstől akár 350 méterre.⁴ Kulcsod és Csicsó határában, a helyiek által Ladocsi rámpának nevezett helyszín környékén egyre súlyosabban jelentkezett ez a probléma, amelyet nem a megfelelő módon kezeltek, így csak tovább emelkedett a gátra nehezedő nyomás. Szakszerűen a buzgároknak egy ún. ellennyomó medencét kell építeni homokzsákokból addig, amíg a nyomás ki nem egyenlítődik. 17-én a hajnali órákban, a töltéstől két méterre egy zavaros vizű buzgárt észleltek a helyszínen, majd nem sokkal később a közvetlen közelében egy másikat is. Az itt dolgozó katonák megkísérelték homokzsákokkal betömni, de visszadobta azokat. Rövidesen a töltés túloldalán a víz alatt lévő ártéri erdőben akkora örvények keletkeztek, hogy fákat csavartak ki és sodortak bele az átfolyásba. Nem volt visszaút.

“Azon a 17-én én egészen konkrétan a szövetkezeti telepen voltam, amikor az egyik szövetkezeti tag beérkezett a töltésről és mondta, hogy nagy baj van, az egyik buzgárt nem tudták eltömíteni, gejzírszerűen kilövellt. Olyan fél tizenegy tájban jött a rémisztő hír, hogy átszakadt a gát és jön a falu felé a víz. Egy-két órán belül már a falu alatt lévő szövetkezetet is elérte, és estére már omlottak össze a házak.”  – Folytatja Gaál Sándor a visszaemlékezést.

Jelmagyarázat: Szakítások helye ︎︎︎ Szivattyútelepek ︎ Szárazon maradt területek ◆ Nyitások a Vág-Duna töltésén ▼

A kezdetben 10 méter széles szakadás hamarosan 85 méterre szélesedett. Becslések alapján a víz 1400 m3/s sebességgel áramlott ki a mentett oldalra.⁵ Csallóköz szerte lázas munka vette kezdetét. Elindult a lakosság és az állatállomány kitelepítése magasabban fekvő területekre. A Kulcsodiak elsőként estek áldozatul az árhullámnak, az alacsonyabban fekvő házakat már fél óra múlva elérte a víz. Gaál Sándor a szövetkezet többi tagjával próbálta menteni a menthetőt:

“Az első munkám az volt, hogy mentettük a gazdasági állatokat a telepről. Volt néhány igásló, azokat elengedtük. Ekkorra megérkeztek a szovjet kétéltűek, ezekbe kellett beraknunk a hízómarhákat. Mellig jártunk abban a szennyes vízben. Oldottuk el az állatokat és húztuk fel a kétéltűekre. Két istállóban voltak fejős tehenek, ezeket elhajtották Albárra és Kürtre…Nagyon élénk élet volt, nagyon mozgalmas, izgalmas, aggodalommal teli napok voltak ezek…Az állatokat ellátó emberek természetesen elmentek a saját állataikkal, mert azokat ott is gondozni kellett. A dolgozók egy másik része viszont magasabb szlovákai területekre ment, mert közben biztosítani kellett a téli takarmányozást is, mert mindenki számolt vele, hogy egyszer ennek vége lesz és visszatérnek az állatok. Egy jelentős munkacsoport elment szénát kaszálni, gyűjteni és mindezt vasúton hazaszállítani.” A falvakban csak néhány ember maradt önkéntes alapon.

“A következő napon, a falu legmagasabb részén egy terjedelmes udvarba leszállt a helikopter és onnan szállította el az embereket. Az egyik ilyen sötét szórakozás volt, hogy hallgattuk, hogy a falu melyik részén roppan össze egy ház.” – teszi még hozzá Gaál Sándor.

Hosszú üdülés

Nem mindenki számára voltak ilyen borongósak ezek a napok. A gyerekeket jellemzően csehországi és észak-szlovákiai úttörőtáborokba vitték. Interjúalanyaink, akik ilyen fiatalok voltak a katasztrófa idején, szinte egybehangzóan inkább kalandként élték meg. Nagyné Keszegh Szerénke 10 éves volt ekkor és a következőképpen emlékezett vissza ‘65 nyarára: “Gyerekként én nem éreztem annak súlyát, hogy árvíz. Az se tudtam, hogy mi fán terem. Kanális parton nőttem fel, abszolút barátom volt a víz. A kacsa meg én úsztunk a legtöbbet… Megosztott rendben jártunk iskolába Csilizradványra. Készülőben voltam, hogy megyek a buszra, amikor hirdette a hangszóró, hogy vészhelyzet van. A gyerekek és az öregek menjenek be a faluba és megkezdődik a kitelepítés…Nagypapa otthon lakott velünk. Apu Pozsonyba járt, kavicsot hordtak. Anyukám otthon volt, mint háztartásbeli, a nővérem iskolában, mivel váltott műszakban voltunk és volt egy négy éves öcsém. Az öcsém otthon maradt anyuval. Én a nagypapát vezettem a faluba. Jöttek egymás után a buszok és elvittek minket Nagymegyerre… Nagypapa nagyon rosszul látott akkor már, én vezetgettem. A csilizradványi iskolát is oda hozták, úgyhogy találkoztam a nővéremmel. Gondoltuk, hogy biztos jön majd anyu és jött is, pakkokkal. Olyan előrelátó volt, otthon sütötte a kenyeret, a gömbölyű, hatalmas kenyereket hozta magával és egy egész sonkát. Az egész falu együtt vacsorázott. Én akkor sem gondoltam, hogy ez most baj. Nem tudom, hány nap telhetett el, mert én jól éreztem magam. Később elvittek bennünket Egyházkarcsára. Apám a szövetkezettel Martinba ment, gondozni a szarvasmarhákat, anyám meg gyűjtötte a szénát a marháknak. Az öcsémet beadták egy gyermekotthonba, utána sírtunk sokat, hogy miért nincs velünk. Minket meg Vágújhelyre vittek, ott volt egy pionírtábor. Nagyon sok gyerek volt. Csilizradványiak, nagymegyeriek, ekecsiek, kulcsodiak… A pizsamától kezdve mindent kaptunk. Velünk voltak a tanítók Csilizradványról, váltották egymást, mindig volt ránk felügyelet.”

Harc az elemmel

Mindeközben a víz megállíthatatlanul nyomult előre. A városok és a falvak körül a katonaság segítségvel a férfiak ideiglenes töltéseket, azaz nyúlgátakat emeltek, amik hatékonynak bizonyultak a magasabban fekvő települések nagy részének megóvásában, mint Nagymegyer, Ekecs, Apácaszakállas vagy Nemesócsa. Komáromot a vasúti töltés ideiglenes gáttá alakításával sikerült megóvni, de szárazföldön megközelíthetetlen volt. Csallóközben a tengerszint feletti magasság nyugatról keletre süllyed. Gúta község – ekkor Csehszlovákia legnépesebb faluja – éppen a délkeleti csücskében fekszik, így őket fenyegette leginkább a veszély. Két nappal a kulcsodi gátszakadás után itt is megkezdték a nyúlgátak építését Décsi László mérnök vezetésével. Egy szerencsétlen félreértés következtében azonban nem sikerült időben elkészülniük. Angyal Béla a következőképpen írta le a szituációt: “Van egy kis vonulat, ami az Alsó-Csallóközben végig vonul, a Császta és a Dudvág partján kicsit magasabb. Décsiék térképen kijelölték egy körgát építésének a vonalát. Megegyeztek, hogy egy részét a katonaság építi meg, egy részét pedig Décsi vezetésével a gútaiak. Úgy nézett ki, hogy sikerül is időben megépíteni, de egyszer csak jött víz és betört. Az volt a megegyezés, hogy a királynéréti állomástól gúta felé ők építik, lefelé pedig a katonaság. Mikor [Décsi] nagy nehezen odaért a helyszínre, rájött, hogy az történt, hogy a katonaság a meglévő töltéstől fokozatosan haladt a töltés építésével és nem értek oda az állomásig. A gútiaik viszont úgy csinálták, hogy az egész vonalon megépítették és fokozatosan emelték a gátat. Így tört be a víz a két gát között Királynérétnél.“ Hiába dolgoztak tehát a gútaiak éjt nappallá téve, hiányoztak az ígért gépek és emberből sem volt elegendő a gáton, ezért az összes csallóközi település közül Gúta szenvedte el a legnagyobb károkat.

A balonyi származású Mátis István csupán egy hét eltávot kapott a katonaiskolából, hogy meglátogassa az árvíz sújtotta szülőfaluját, de csak rendkívül körülményes módon sikerült oda eljutnia. Így írta le az elé táruló látványt:

“Mit nem látok, az összehasogatott tüzifát a víz kiúsztatta és az udvar mintha le lett volna parkettázva. Bementem de a házban senki.”

Szélsőséges körülmények szélsőséges helyzeteket teremtenek. Kiss Nándor nem mindennapi látvány szemtanúja volt a víz alatt lévő Csicsó határában: 

“Fényképezőgépem volt, mert csináltam egypár felvételt, de akkor éppen nem volt velem. Itt nem messze a vízen ment egy petrence, ilyen kis boglya. Egyik oldalán a boglyának róka ült, a másikon háttal meg egy nyúl. Azon morfondíroztam, most kinek lehet a jobb, mert a nyúlnak is van kajája meg a rókának is. Fantasztikus jó kép lett volna, szenzációs.”

A csicsói gátszakadás helyét napokig rendkívül veszélyes volt megközelíteni. A csehszlovák hadsereg az átázott, instabil gátat betonpanelek lefektetésével kezdte megerősíteni, hogy biztosítsa a kétirányú közlekedést. Ezután a szakadás két szélét kővel stabilizálták. A törmelék eljuttatására nemcsak teherautókat, hanem uszályokat is bevetettek, hogy minél több anyagot tudjanak az átfolyásba juttatni, de az erős sodrás ezeket a törmelékeket szinte azonnal kimosta. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a magas vízállás miatt az uszályok nehezen tudtak manőverezni a víz alá merült fakoronák között. A katonák robbanótöltetekkel próbálták megtisztítani a szakadás közvetlen környékét a könnyebb manőverezés érdekében. A sodrás csak akkor kezdett enyhülni, amikor a Csallóköz felé kiömlő hatalmas víztömeg egyensúlyba került a folyóval.

Idővel a sodrás enyhülése lehetővé tette, hogy a kettészakadt gátat egy úszó pontonhíddal összekössék, és mindkét oldalról megkezdjék a körgát építését. A tervek szerint a 320 méter hosszú szakaszt félkörívben kezdték feltölteni a Duna felől. Az utolsó, mintegy 120 méteres részt három elsüllyesztett uszállyal kívánták áthidalni, ezzel megállítva a víz kiáramlását, és így megkezdődhettek volna a helyreállítási munkálatok magán a gáton.

A kőgát építését azonban három napra felfüggesztették, mert a kijelölt nyomvonalon az ártérben a víz sodrása helyenként akár 15 méter mély gödröket is kialakított. Emiatt módosítani kellett a körgát vonalvezetését, hogy kisebb mélységű területeken lehessen folytatni a feltöltést. A munkálatok június 24-én, a délutáni órákban indultak újra. Bár az új nyomvonal és a kisebb mélység kedvezőbb körülményeket biztosított, a frissen épített részt még mindig fenyegette az erős sodrás. Az áramlás irányában kialakult mélyedések miatt a víz a töltést oldalirányban kimosta és szétterítette. Ekkor a vezetés belátta, hogy a további feltöltés szórásos módszerrel nem folytatható, ezért új stratégiát dolgoztak ki: a cél az volt, hogy visszatereljék a Duna erőteljes sodrását az eredeti medrébe. Ennek érdekében egy védősáncot alakítottak ki három elsüllyesztett uszály segítségével. A hajótestek közötti réseket homokzsákokkal zárták le, így létrehozva egy ideiglenes vízépítési műtárgyat, amely képes volt megtörni az áramlás erejét.⁶

Végül 18 nap után, 1500-1800 ember napi munkájának köszönhetően július 5-én sikerült teljesen elzárni az átfolyást. Ez idő alatt mintegy 1,1 milliárd köbméter víz ömlött be a Csallóközbe, 72 ezer hektárt elöntve. 52 ezer köbméter követ nyelt el a szakadás, ami 13 ezer teherautónyi rakománynak felelt meg. 3910 ház dőlt romba és további 6180 rongálódott meg valamilyen mértékben.⁷ Az ármentesítési munkálatok néhány elszigetelt lapostól eltekintve egészen szeptember második feléig eltartottak. Az árhullám levonulása után három helyen fel kellett robbantani a Vág-Duna töltését, hogy felgyorsítsák a víz lefolyását. Mindeközben a katonaság egy civilekből és állatorvosokból összeállított csapattal végezte a fertőtlenítést és likvidálta az elhullott állatok tetemeinek ezreit.

Elölről kezdeni

“Augusztus legvégén ültettek bennünket buszra, mindenki hozhatta azt a ruházatot, amit kapott, és hazahoztak bennünket. Akkor született meg bennem az a bizonyosság, hogy mégis hova? Nincs ház. Összedőlt… Mikor megláttam a házat, vagy inkább a helyét, az nagyon rossz volt.” – Meséli nekünk Nagyné Keszegh Szerénke, milyen volt hazatérni.

Nem minden iskoláskorú gyerek volt ilyen szerencsés. Fekvéséből és az elhibázott védekezésből adódóan a legnagyobb károkat Gúta szenvedte el. Az itteni iskolás korú gyerekek csak a gátszakadástól számított egy év múlva térhettek haza. A szülőket havonta autóbusszal szállították látogatóba gyermekeikhez.



Csehszlovákia szerte járások, települések és nagyvállalatok vettek pártfogásba egy-egy községet és így rohamtempóban megkezdődött az újjáépítés. Kiss Nándor szerint:

“Karácsonyra a legtöbben már bent laktak a házban. Nagyon gyorsan ment az újjáépítés. Az állam is adott hozzá pénzt. Azt mondták a rossz nyelvek akinek vacakabb háza volt azelőtt, hogy minden évben 15-én elmehet megcsókolni a töltést. Nem vitt, hanem hozott neki a víz.”

Hasonlóan számol be az újjáépítésről Mátis István is, aki csak hétvégente tudott hazajönni szüleinek segíteni: “Kivittük a bútorokat, felszedtük a padlót, levertük a vakolatot. Bár a víz nem volt magasan a fal magába szívta és teljesen elázott jó két méteres magasságig. Szerencsére szüleimnek volt egy kis nyári konyhája a ház mellett, itt aludtak amíg a házat rendbe nem raktuk. A kőműves munkákat apámmal végeztem, de azért kapott valamennyi kártérítést. Voltak viszont olyanok, – nem irigylem tőlük – a házuk nem ért pipa bagót se, de sokszoros kártérítést és új házat kaptak. De ugye ők nagyobb traumán mentek keresztül, végül is elvesztették az otthonukat. Nekünk volt hol laknunk. Balonyon csak pár darab ilyen ház volt, ami téglából épült.”

Mindezeken túl a 65-ös árvíz komoly társadalmi változásokat is hozott magával. Ekkoriban kezdtek elterjedni a háztartásokban a televíziók. Természetesen a híradókban rendszeresen beszámoltak a természeti csapásról és a védekezési munkálatokról. Csehszlovákia lakosságának egy jelentős része, csak az árvíz kapcsán szembesült azzal, hogy az ország déli részén egy meglehetősen nagyszámú magyar kisebbség él.

Az árvíz a legnagyobb hatással talán az építészetre és a településképre volt. Az újjáépítés lényegesen felgyorsította a folyamatokat, amiket a kommunista rezsim már amúgy is országszerte szorgalmazott. Legjobb példa erre Gúta esete volt. Az újjáépítés során a teljes Csallóközre jellemző vályogházak helyett a helyi utcák látványát ma is meghatározó típusházak épültek fel. A tanyavilág szinte teljesen felszámolódott, a mezőgazdasági szövetkezetesítés végleg bekebelezte. Sok helyen ekkor alakították ki a csatornahálózat, ekkor aszfaltozták le a legtöbb utcát. Gútát a helyiek hősies helytállása és a nagyszabású infrastrukturális fejlesztések nyomán később, 1967-ben várossá nyilvánították.⁸


A gyors ujjáépítés azonban nem sikerült volna a példátlan emberi összefogás nélkül. A 11 ezer csehszlovák katonán kívül még majdnem 50 ezer civil közös munkája kellett hozzá, hogy Alsó-Csallóközt újra otthonuknak nevezhessék, akiket gyökereik oda kötnek. A 100 éves, tősgyökeres gútai, Tóth Tibor egyszerű, de annál igazabb gondolata jut erről eszünkbe: “Az emberek rájöttek, hogy egymást segíteni kell. Mert ha ez sincs, akkor bizony nagy a baj.”

Köszönjük minden kedves interjúalanyunknak a hozzájárulást és szíves közléseiket. Köszönettel tartozunk továbbá Angyal Bélának, a Gútai Városi Hivatalnak és az Első Pesti Egyetemi Rádiónak.

---

¹ Földes Gyula-Rudnay Béla: Csallóközi Kiskönyvtár - Két könyv a csallóközi árvédekezés történetéről (Felső-Csallóköz árvédekezésének története; Ismertetése az Alsó-Csallóköz és Csilizköz ármentesítésére, valamint az Alsó-Csallóköz belvizeinek rendezésére vonatkozó terveknek és munkálatoknak, (Kalligram Könyvkiadó, 1999)

² ANGYAL Béla: A gútai ártéri tanyák és az ártéri gazdálkodás (Ethnographia, 1994)

³ Özönvíz szigetközben, dunaszigetek.blogspot.hu

⁴ Ihrig Dénes (szerk.): Dunai árvíz 1965. Vízügyi Közlemények. 1966

⁵ Angyal Béla: Az árvíz – Gúta, 1965-1966 (Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2015)

⁶ Ihrig Dénes (szerk.): Dunai árvíz 1965. Vízügyi Közlemények. 1966

⁷ Angyal Béla: Az árvíz – Gúta, 1965-1966 (Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2015)

⁸ Angyal Béla: Az árvíz – Gúta, 1965-1966 (Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2015)

További felhasznált irodalom:

Ján Szolgay, Štefan Hronec, Július Knižka, Karol Zmeškal, Gustav Zatkalík: Povodeň na Dunaji v roku 1965 (Pallas 1969) František Hegely: Podunajská kronika 1965 (Okresný výbor Komunistickej strany Slovenska Komárno)
Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

       

This content was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.