Rudolf Kassner on Rilke and the spirit of the monarchy
Rudolf Kassner (Velké Pavlovice, 1873 - Sierre 1959) author, essayist, translator, and cultural philosopher descended from the family of a Moravian landowner. Open to new and diverse cultures, he travelled extensively in North Africa, India, and Russia despite the fact that childhood polio left him with a lifelong limp. An unusually well-read scholar, he returned from his travels with an intellectual and poetic cargo that informed many of his subsequent work. Rudolf Kassner was a musical and literary connoisseur and was interested in a wide variety of forms in which human thinking finds expression, including mathematics, physics, and the fine arts.
The following is a part of the ceremonial speech he made in Sierre, on the 30th anniversary of R. M. Rilkes death. Kassner, friend of Rilke, inhabited many of the poets creative periods and made an undeniable impression on his work. Kassner started the speech about how the two of them related to the cultural cavalcade of the period, which is a wholesome snipped their times essence.
LADIES AND GENTLEMEN:
Rilke and I are compatriots — not merely in the broader sense of being Austrians, but also in a deeper, more intimate sense. We were both born in a corner of the old, shattered Monarchy, a land that before the Habsburgs had belonged to the Bohemian Crown. The Slavic character — through both language and environment — was familiar to us from childhood. Perhaps it was even more familiar to me, a child of the countryside, than to Rilke, who, if memory serves, did not speak Czech, and who felt more directly the tensions between Germans and Czechs — tensions that gripped Prague and the cities far more fiercely than they did the rural villages. In my Moravian village, I sensed little of that strife.
What ultimately proved decisive — especially for Rilke — was that Prague, and Bohemia itself, lay farther from Vienna than Moravia did. Moravia — smaller in size and, by history, home to a less sharply defined people — fell more fully under Vienna’s cultural and intellectual sway. Moravia, with its borderland character, stood apart from Bohemia, where the marks of the Hussite Wars were never quite erased. Was it not near Prague, after all, at the Battle of White Mountain, that the Thirty Years’ War began? Was it not in Bohemia that the struggle for Silesia between Maria Theresa and Frederick II took root? Austrian emperors were crowned kings of Bohemia in Prague — and would have continued to be, had not the Hungarians, with the Compromise of 1867, brought that tradition to an end.
I have always thought of Moravia — thanks to its borders with Hungary and Galicia — as a miniature version of the Monarchy itself, capturing in small scale its essential spirit: more humane, more open, less prone to heresy, less quick to anger or discord. Of course, I must note that Rilke’s relationship with Austria — the Austria I am trying to summon here — was far from serene. His bond with its history was tenuous, even despite The Cornet; his connection to the culture radiating from Vienna — its brilliance, its theatre, its architecture, its elegance — was uneasy at best.
I will set aside for now the unhappy circumstances of his childhood home — the solitary upbringing, the misguided ambition that Rainer should achieve the officer’s rank in the Imperial and Royal Army that had eluded his father — all of which surely contributed to the alienation he felt from his homeland.
Rilke lacked even the faintest political instinct. Yet old Austria, with its dazzling diversity and its position between West and East, was almost a microcosm of Europe itself — a classical political organism in all its complexity and richness. This was always evident. It was only after its destruction that Europe, as Paul Valéry observed, became a mere extension or peninsula of Asia.
But we should not reproach Rilke — the poet — for lacking this insight and sympathy, for even the political leaders of his time only realized the catastrophic nature of their actions when it was far too late.
There is, however, something even more telling about Rilke’s relationship to Austria: he lacked a musical ear, whatever the piano-playing ladies might claim. He was a man of the eye — profoundly so. He tuned himself to the world through sight, not through hearing. And yet Austria — that land which gave the world its greatest and purest musical geniuses — was a profoundly musical nation, where even politics was imbued with melody, animated by a soulfulness drawn from music itself.
For music was the one true medium through which so many peoples, languages, traditions, costumes, and customs — in all their diversity — could find understanding, communication, and, within all the beauty and discord, a fragile but vital inner peace.
...
Rilke and I are compatriots — not merely in the broader sense of being Austrians, but also in a deeper, more intimate sense. We were both born in a corner of the old, shattered Monarchy, a land that before the Habsburgs had belonged to the Bohemian Crown. The Slavic character — through both language and environment — was familiar to us from childhood. Perhaps it was even more familiar to me, a child of the countryside, than to Rilke, who, if memory serves, did not speak Czech, and who felt more directly the tensions between Germans and Czechs — tensions that gripped Prague and the cities far more fiercely than they did the rural villages. In my Moravian village, I sensed little of that strife.
What ultimately proved decisive — especially for Rilke — was that Prague, and Bohemia itself, lay farther from Vienna than Moravia did. Moravia — smaller in size and, by history, home to a less sharply defined people — fell more fully under Vienna’s cultural and intellectual sway. Moravia, with its borderland character, stood apart from Bohemia, where the marks of the Hussite Wars were never quite erased. Was it not near Prague, after all, at the Battle of White Mountain, that the Thirty Years’ War began? Was it not in Bohemia that the struggle for Silesia between Maria Theresa and Frederick II took root? Austrian emperors were crowned kings of Bohemia in Prague — and would have continued to be, had not the Hungarians, with the Compromise of 1867, brought that tradition to an end.
I have always thought of Moravia — thanks to its borders with Hungary and Galicia — as a miniature version of the Monarchy itself, capturing in small scale its essential spirit: more humane, more open, less prone to heresy, less quick to anger or discord. Of course, I must note that Rilke’s relationship with Austria — the Austria I am trying to summon here — was far from serene. His bond with its history was tenuous, even despite The Cornet; his connection to the culture radiating from Vienna — its brilliance, its theatre, its architecture, its elegance — was uneasy at best.
I will set aside for now the unhappy circumstances of his childhood home — the solitary upbringing, the misguided ambition that Rainer should achieve the officer’s rank in the Imperial and Royal Army that had eluded his father — all of which surely contributed to the alienation he felt from his homeland.
Rilke lacked even the faintest political instinct. Yet old Austria, with its dazzling diversity and its position between West and East, was almost a microcosm of Europe itself — a classical political organism in all its complexity and richness. This was always evident. It was only after its destruction that Europe, as Paul Valéry observed, became a mere extension or peninsula of Asia.
But we should not reproach Rilke — the poet — for lacking this insight and sympathy, for even the political leaders of his time only realized the catastrophic nature of their actions when it was far too late.
There is, however, something even more telling about Rilke’s relationship to Austria: he lacked a musical ear, whatever the piano-playing ladies might claim. He was a man of the eye — profoundly so. He tuned himself to the world through sight, not through hearing. And yet Austria — that land which gave the world its greatest and purest musical geniuses — was a profoundly musical nation, where even politics was imbued with melody, animated by a soulfulness drawn from music itself.
For music was the one true medium through which so many peoples, languages, traditions, costumes, and customs — in all their diversity — could find understanding, communication, and, within all the beauty and discord, a fragile but vital inner peace.
...
HÖLGYEIM ÉS URAIM:
Rilke és én honfitársak vagyunk, nemcsak osztrákként, e gyűjtőfogalom meghatározása szerint, hanem abban a szűkebb értelemben is, hogy mindketten a régi, szétzúzott Monarchiának egy olyan szegletében láttuk meg a napvilágot, amely a Habsburgok előtt a cseh korona uralma alatt állt. A szláv jelleg, mind a nyelv, mind a környezet révén, mindkettőnknek gyermekkortól fogva ismerős volt, számomra, vidéki gyerek számára talán még inkább, mint Rilke számára, aki, ha az emlékezetem nem csal, nem beszélte a cseh nyelvet, s akit a német–cseh ellentét – ami Prágát és a városokat sokkal inkább uralta, mint a vidékét – közelebből érintett, mint engem, aki morvaországi falujában ebből vajmi keveset érzékelt.
Döntőnek azonban, kivált Rilke számára, végül is az bizonyult, hogy Prága, hogy Csehország messzebb volt Bécstől, mint Morvaország, amely – egyrészt kisebb kiterjedése miatt, másrészt történelméből adódóan lakosainak kevésbé markáns lelki alkata miatt – teljes mértékben Bécs kulturális és szellemi hatása alatt állt. Morvaországnak volt egyfajta határvidék-jellege, ami Csehországra kevésbé volt jellemző, ráadásul katolikus érzellete erőteljesebb volt az utóbbinál, amely teljességgel sosem tudta kitörölni a huszita háborúk nyomait. Végül is nem Prága közelében, a fehérhegyi csatával kezdődött a harmincéves háború? Hasonlóképpen, nem Csehországban vette kezdetét a Sziléziáért folytatott küzdelem Mária Terézia és II. Frigyes között? Az osztrák császárokat Prágában koronázták cseh királlyá, és ennek végig így kellett volna maradnia, ha a magyarok az 1867-es kiegyezéssel ezt meg nem akadályozzák.
Morvaországot mindig is, már csak a Magyarországgal és Galíciával közös határai miatt is a Monarchia amolyan kicsinyített másának tekintettem, amely dióhéjban magában foglalta annak esszenciáját: humánusabb volt, nyitottabb, eretnekségre kevésbé hajlamos, kevésbé ingerlékeny és ingerült. Persze itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy Rilkének nem volt felhőtlen a viszonyulása ahhoz az Ausztriához, amelyet az imént néhány szóban igyekeztem megidézni, nem volt szerencsés a viszonya annak történelméhez – a Kornétás ellenére sem –, a Bécsből szertesugárzó kultúrájához, ragyogásához, színházához, építészetéhez, eleganciájához és így tovább.
Most eltekintenék attól, hogy a szülői házban egyedül gyermekként megtapasztalt áldatlan viszonyok, az eleve elhibázott elképzelés, hogy Rilkének, Rainernek azt kell elérnie az életben, ami az apának nem sikerüle: tiszti rangot szerezni a császári és királyi hadsereg gyalogságánál, mind - mind hozzájárultak a közte és hazája közti elidegenedés kialakulásához.
Rilkéből hiányzott a legcsekélyebb politikai érzék, miközben a régi Ausztria a maga sokszínűségében, a Nyugat és a Kelet között elfoglalt helyzetével kicsiben szinte leképezte Európát, ilyenformán bonyolultságával, ugyanakkor páratlan értékeivel együtt klasszikus politikai képződmény volt, és ez mindig világosan meg is mutatkozott. Mert hát Európa csak a szétrombolása után vált Ázsia nyúlványává, vagy csücskévé, ahogy azt Paul Valéry jellemezte.
De ne tegyünk szemrehányást Rilkének, a költőnek, amiért hiányzott belőle e területen a belátás és beleérzés képessége, hiszen a korszak politikai vezetői is csak akkor döbbentek rá rombolásuk végzetes tettére, miután már minden bevégeztetett.
Van azonban még valami, ami nagyobb súllyal esik latba, amikor a költő Ausztriához fűződő viszonyát idézzük emlékezetünkbe. Rilkének nem volt zenei érzéke, bárhogy vélekedjenek is erről a zongorázó hölgyek. Ő a szem embere volt, eminens módon az volt, nem a fül révén, a fül által hangolódott a világra, márpedig Ausztria egészének szelleme amely minden idők és valamennyi földrész legnagyobb és legtisztább zenei géniuszát adta ne szelleme volt, amely mindezek tetejébe még a pоlitikát is áthatotta, élettel telítette, mintegy lelket lehelve belé.
Mert hiszen a zene volt az egyetlen közeg, ami annyi különböző nép, nemzetiség, nyelv, hagyomány, viselet és szokás között mint a megértés és érintkezés eszköze egy szépséggel és civakodással teli képződmény belső békéjeként érvényesülhetett.
...
Rilke és én honfitársak vagyunk, nemcsak osztrákként, e gyűjtőfogalom meghatározása szerint, hanem abban a szűkebb értelemben is, hogy mindketten a régi, szétzúzott Monarchiának egy olyan szegletében láttuk meg a napvilágot, amely a Habsburgok előtt a cseh korona uralma alatt állt. A szláv jelleg, mind a nyelv, mind a környezet révén, mindkettőnknek gyermekkortól fogva ismerős volt, számomra, vidéki gyerek számára talán még inkább, mint Rilke számára, aki, ha az emlékezetem nem csal, nem beszélte a cseh nyelvet, s akit a német–cseh ellentét – ami Prágát és a városokat sokkal inkább uralta, mint a vidékét – közelebből érintett, mint engem, aki morvaországi falujában ebből vajmi keveset érzékelt.
Döntőnek azonban, kivált Rilke számára, végül is az bizonyult, hogy Prága, hogy Csehország messzebb volt Bécstől, mint Morvaország, amely – egyrészt kisebb kiterjedése miatt, másrészt történelméből adódóan lakosainak kevésbé markáns lelki alkata miatt – teljes mértékben Bécs kulturális és szellemi hatása alatt állt. Morvaországnak volt egyfajta határvidék-jellege, ami Csehországra kevésbé volt jellemző, ráadásul katolikus érzellete erőteljesebb volt az utóbbinál, amely teljességgel sosem tudta kitörölni a huszita háborúk nyomait. Végül is nem Prága közelében, a fehérhegyi csatával kezdődött a harmincéves háború? Hasonlóképpen, nem Csehországban vette kezdetét a Sziléziáért folytatott küzdelem Mária Terézia és II. Frigyes között? Az osztrák császárokat Prágában koronázták cseh királlyá, és ennek végig így kellett volna maradnia, ha a magyarok az 1867-es kiegyezéssel ezt meg nem akadályozzák.
Morvaországot mindig is, már csak a Magyarországgal és Galíciával közös határai miatt is a Monarchia amolyan kicsinyített másának tekintettem, amely dióhéjban magában foglalta annak esszenciáját: humánusabb volt, nyitottabb, eretnekségre kevésbé hajlamos, kevésbé ingerlékeny és ingerült. Persze itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy Rilkének nem volt felhőtlen a viszonyulása ahhoz az Ausztriához, amelyet az imént néhány szóban igyekeztem megidézni, nem volt szerencsés a viszonya annak történelméhez – a Kornétás ellenére sem –, a Bécsből szertesugárzó kultúrájához, ragyogásához, színházához, építészetéhez, eleganciájához és így tovább.
Most eltekintenék attól, hogy a szülői házban egyedül gyermekként megtapasztalt áldatlan viszonyok, az eleve elhibázott elképzelés, hogy Rilkének, Rainernek azt kell elérnie az életben, ami az apának nem sikerüle: tiszti rangot szerezni a császári és királyi hadsereg gyalogságánál, mind - mind hozzájárultak a közte és hazája közti elidegenedés kialakulásához.
Rilkéből hiányzott a legcsekélyebb politikai érzék, miközben a régi Ausztria a maga sokszínűségében, a Nyugat és a Kelet között elfoglalt helyzetével kicsiben szinte leképezte Európát, ilyenformán bonyolultságával, ugyanakkor páratlan értékeivel együtt klasszikus politikai képződmény volt, és ez mindig világosan meg is mutatkozott. Mert hát Európa csak a szétrombolása után vált Ázsia nyúlványává, vagy csücskévé, ahogy azt Paul Valéry jellemezte.
De ne tegyünk szemrehányást Rilkének, a költőnek, amiért hiányzott belőle e területen a belátás és beleérzés képessége, hiszen a korszak politikai vezetői is csak akkor döbbentek rá rombolásuk végzetes tettére, miután már minden bevégeztetett.
Van azonban még valami, ami nagyobb súllyal esik latba, amikor a költő Ausztriához fűződő viszonyát idézzük emlékezetünkbe. Rilkének nem volt zenei érzéke, bárhogy vélekedjenek is erről a zongorázó hölgyek. Ő a szem embere volt, eminens módon az volt, nem a fül révén, a fül által hangolódott a világra, márpedig Ausztria egészének szelleme amely minden idők és valamennyi földrész legnagyobb és legtisztább zenei géniuszát adta ne szelleme volt, amely mindezek tetejébe még a pоlitikát is áthatotta, élettel telítette, mintegy lelket lehelve belé.
Mert hiszen a zene volt az egyetlen közeg, ami annyi különböző nép, nemzetiség, nyelv, hagyomány, viselet és szokás között mint a megértés és érintkezés eszköze egy szépséggel és civakodással teli képződmény belső békéjeként érvényesülhetett.
...